A hegyoldal megtelt élettel. Lépkedtem, kedvenc énekesem lágy hangja súgdosta fülembe a fűszálak, a szellő, s a Nap szívet melengető simogatását. Azon kaptam magam, hogy ritmusosan szökellek, majd úgy éreztem, repülök a fagyos, téli rögöket taposva. Jeges leheletem felforrósodott. Otthonom lett a táj, sajátom a napi rutinból lopott idő. Nem létezett más, csak a természet és én.
A zene összeköt. Magammal és mindennel. Mindennel, ami voltam, vagyok, ami ugyanaz, és ami más. Mindennel, ami megfogalmazhatatlan szavakkal.
Amikor még illendőbbnek és könnyebbnek tartottam panaszosnak és kívülállóan okosnak lenni, addig csak panaszkodó, másokkal perelő zenéket hallgattam – alternatív és klasszikus rock zenéket. Mára megengedem magamnak a könnyed örömöt is.
Hiszen a mosoly, az öröm a belőlem áradó szeretet forrása.
Meggyőződésem, hogy nincs jó vagy rossz zenei ízlés. Zenészek vért izzadnak a profizmusért. Számomra hiteles zene van: ami a zenész őszinteségéből fakad. Az, hogy mit hallgatok, attól függ, hogy milyen érzéseket és gondolatokat tudok , merek és akarok magamba beengedni, és megélni, átélni.
A populáris zene a langyos vízben tart, segít egyformának lenni, nem zökkent ki az aktuális szerepemből, segít elviselni, hogy egy időre uniformizálódni kell, feladatokat elvégezni, s egy röpke pillanatra felidézni, na nem túl mélyen, hogy miféle apró történései is vannak a napoknak, elbagatellizálni a jelen érzéseimet. Segít azt érezni, hogy mással is ez és így történik, nincs baj….Aztán gyorsan vissza, és tovább az aktuális napba. Engem ezért fáraszt el a rádió – egy idő után feszültté tesz a sablonosság.
Ezért nem emlékszek a tegnapelőtti ünnepelt új hangjára…Azok a zenészek, akik őszen és kopaszan is tömegeket mozgatnak meg, azok a legfontosabbat adják magukból: a legigazabb önmagukat.
S persze az örökös klubzenészek sem különböznek tőlük, az én olvasatomban: nem kevesekhez szólnak ők, csak kevesen engedik meg maguknak, hogy fájjon, vagy a túlcsorduló örömtől ragyogjon a lelkük… Mert a zene mindannyiunkban ott van.
Van, hogy féktelenül tombolok a Prodigy lüktetésére, máskor a death metalosok hörgése idéz meg bennem szomorúan sötét lélekbugyrokat – ez mind én vagyok!
Vállalom velük a pillanatokat, mert a zene az emberiség egyetemes nyelve, mert gyógyszer, mert védett közeg, ahová bármikor beléphetek, mert indirekt módon, magamtól függetlenítve élhetem meg legmélyebb, legfájóbb, vagy legmagasztosabb érzéseimet, kritika és félelem nélkül. Bátran hallgatok zenét, mert kizökkent az aktuális érzelmi állapotomból, mert menedék, mert elvisz oda, ahol még sosem jártam, vagy ahová mindig szerettem volna eljutni. S végül, mert a zene azt a harmóniát és egységet idézi fel bennem, amit utoljára születésem előtt éreztem- szeretetet és biztonságot ad.
Te is bátran hallgatod?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: