Reggel. Kávézós elindulás rutinvárosba. Látod, ahogy valaki szedi a lábát a lépcsőn, ahogy csukott szemmel is pásztázza a megunt épület bármely zegzugát. Hallod, ahogy valaki beszél, elmondja, reagálja az ingerküszöböd alatt messze nyugvó, túlélő kliséket. Érzed, ahogy becsukod minden csápodat, csak hogy ne érezz, ne hasson rád semmilyen módon a megrekesztő tér, ahová helyezed magad napról napra. Mátrixod zsákutcája. Ahol már semmi de semmi nem vált ki belőled semmilyen hatást, vagy tenni akarást. Ahol már csak számodra ismeretlen felirat a neved a rendszer sűrűjében.
Hol vesztél el ennyire? Hol kóborolsz ilyenkor? Hová tartasz? Mi az benned, ami itt hagyott? Mi az, ami nem visz el sehová? S meddig mehet ez? S hol rejtőzik a szeretet és a késztetés, hogy becsukd ezt az ajtót, és kinyiss egy másikat?
Egy ajtót, amin túl Élettel teli a lét, ahol újra mosolyra tudsz fakadni, ahol megint hazatalálhatsz. Magadhoz. Másokhoz. Amin belépve újra egészséges lehetsz. Amikor már hiába színezed a napot mozgással, kirándulással, képekkel és filmekkel…. mert semmi nem tudja pótolni az újrakezdést.
Akkor állj meg. Bármilyen szokatlan ez tőled. S bárki bármi mást vár el. S ha nem volt erre példa, minta a családodban. Ha úgy érzed, élni akarsz. Egészségesen és teremtően. Azért, hogy adni és kapni tudj. Mert több vagy, mint egy rendszerhiba. S addig állj, amíg valami hívni kezd. Készülj!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: