ÜSS VAGY FUSS – KIÉ A SZÉGYEN?

„ Nem a képességeink határoznak meg minket, hanem a döntéseink.” (J.K.Rowling)

4 éves koromban élénk zöld volt a mező. A cserebogarak szárnya vitorlaként hasított a napsütésben. Szabadságukat sajátomnak akartam, menekülő lábuk csiklandozta a tenyeremet, amint anyám zsebkendőjébe tuszkoltam őket. Csak kapkodtam apró lábam a lucernásban, míg végül nem fért már több szabadság a zsebkendőbe. örömittasan ballagtam haza.

A konyha sarkát bámulva, hallva szüleim dorgáló szavát, érezni kezdtem, hogy a szabad szárnyalás bántó szomorúságot von maga után. Szégyenletes dolog.

„A legnépszerűbb gyerekek hazudnak a legtöbbet. Tökéletesen kordában tudják tartani az érzelmeiket, hogy mindenkinek megfeleljenek.” (Lie to me , 1. évad 3. rész)

Kicsiny falunk ünnepére készültem, felnőttként. Álltam a reflektor fényében.  Enyém volt a vers, ahogy mondtam, kiszakadtak belőlem a szavak, éreztem a kismadár küzdelmét, menekülését, szabadulását ’56 börtönéből. Csak a lábam. A lábam remegett, mint a kocsonya. .. „-Miféle szabad madár az, aki megrettenve reszket a szárnyalástól?”- futott át az agyamon a gondolat.  Aztán kiderítettem az okát.

A patinás református gimnázium ballagásra készült. Izgatottan vártam, hogy amint a négy év alatt mindig, most is állhatok a társaim előtt, s verssel búcsúzhatok. „X” néni elvörösödött arccal nézett rám, mint már megszoktam az elmúlt hónapokban. A felkérés elmaradt. Más szavalt, aki előtte még soha. Mindezt azért, mert választottam. A szerelmet és az összetartozást az otthoni düledező hazugság-rom, a látszat idill helyett:

18 éves voltam. Szilveszter volt, svédasztal, zene, tánc, nevettünk. Hazaértem. Cipőmet bámultam, lesütöttem a szemem, pedig nem volt miért szégyenkeznem. A pohárnyi kóla pezsgett az arcomon, záporoztak felém a megsemmisítő megjegyzések, melyek szerint alantas vagyok és szégyen. Apám akkoriban legalizálta új kapcsolatát-elköltözött.

Évekig kerestem az akkoriban elveszett elfogadást és szeretetet, s próbáltam ösztönösen megfelelni a „szégyen vagy”-képnek, nem táplálva nagy álmokat, hogy visszatalálhassak az elveszett szeretet-forráshoz. Körmönfont módokon büntettem magam az elfogadhatatlan döntéseimért.

Közben éreztem, hogy valami nem stimmel ezzel a szereppel.

Biciklizni kezdtem. Meg „kiírni”magamból a mélyről feszítő érzéseimet. S megtaláltam a saját erőmet. Ahogy az utat róttam, egyre tovább, s tovább, újra szabadnak érezhettem magam. Megtapsoltak. Legyőztem a fizikai és lelki korlátaimat. Győztem. Sokszor. S szeretni kezdtem magamat.

Már nem versenyzek kerékpáron. Csak élvezem a kilométereket, a szabadságot. A magam örömére. Az élet más területén keresem a kihívást, a szabadságot.

Te elindultál már a szabadságod irányába?

Mert a döntés szabadsága, és felelőssége az a hajtóerő, amitől szárnyakat kaphat az ember.